Eszkimó puszi

Interjú Kepes Andrással

A Világfaluról és saját élményeiről tartott előadást Kepes András a Szegedi Tavaszi Fesztivál egyik rendezvényén. Életéről, élményeiről és gondolatairól kérdeztük az előadás előtt.

Mi inspirálta a Világfalu készítésére?

Igazából az egész életem utazással telt. A nyolc általánost is kilenc iskolában, három nyelven, és három földrészen végeztem el, ezért korán meg kellett tanulnom beilleszkedni. Régi tervem volt ez a műsor és az, hogy bemutassam más népek kultúráját.

Voltak e olyan emberek és szokások, amelyek különösképpen megragadták?

Nagyon sok ilyen volt a pályám során, és a magánéletben is. Már jó harminc éve űzöm a szakmát, tehát volt egy pár. Példaként említhetném azt a tanyasi kislányt, aki kiskora ellenére áriákat énekelt, vagy például a csodagyerekként elhíresült Szász Marcit, akit mi fedeztünk fel annak idején. Aki nagyon fontos ember volt az életemben az Boglár Lajos, aki indiánokat kutatott Dél-Amerikában. Neki mondta egy öreg indián: „Lajos te láttad a mi falunkat, én viszont kíváncsi lennék a tiédre.” Mivel érdekesnek tartottuk, hogy hogyan viselkedik, és mit szól egy indián az őserdőből a mi kultúránkhoz, ezért teljesítettük a kérését, és sikerült elhoznunk Lajos „falujába”, Budapestre az öreget.

 

Kepes András a sztyeppén Fotó: www.kepes.hu

 

Mik voltak (ha voltak) azok az egyezések, amelyeket minden kultúrában megtalált és fontosnak tart?

Az alap élmény, azt hiszem, ami minden kultúrában megvan, egyfajta morális értékrend. Tulajdonképpen az ember akármelyik szent könyvet veszi alapul vagy bármelyik kultúrának a morális kiindulópontját, akkor az derül ki, hogy az alapvető morális kérdésekben minden kultúra egyetért és, hogy ez egy nagyon fura dolog, mert a szociálpszichológusok azt mondják, hogy mindig a körülmények szablyák meg az ember viselkedését és értékrendjét. De ezzel együtt úgy tűnik, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a tisztességes és mi a tisztességtelen, és hogyan kellene egymáshoz viszonyulni. Olyan civilizációk között is megvan, akik egymással kevésbé tudtak kapcsolatot tartani. Vannak ennek olyan felületei és olyan felszínei, amik eltérnek és ezért az emberek azt gondolják, hogy a kultúrák alapvetően különböznek, mert mindig csak a felszínt látják. De ha képesek lennének arra, hogy egy kicsit mélyebbre ássanak, akkor egyrészt kiderülne az, hogy sokkal több a kapcsolat, másrészt, hogyha saját magukba képesek lennének egy kicsit mélyebbre ásni, akkor az is kiderülne, hogy az ő kultúrájuk alapvetően nem az a kultúra, ami a felszínen jelentkezik, hanem ami sokkal mélyebben, egy értékrend-szerűen gyökerezik az emberekben. Csak hát idáig nagyon kevesen szoktak eljutni, mert ez egy fáradtságos munka. Ez egyrészt egy önelemzés, másrészt egy állandó önkritika kellene, hogy legyen. Tanulás és állandó megkérdőjelezés saját magunkkal. Az emberek általában bizonytalanok, kapaszkodnak különböző dolgokban, pl.: kultúra, szokások. Mindenki szeret abból kiindulni, ahonnan érkezett, ahogy ő élt, mert ha ezt megkérdőjelezné, akkor elbizonytalanodna, és ezért mindig, amikor egy másik kultúrával találkozik, akkor a másikban a saját értékrendjének megkérdőjelezését látja. Azért próbálja elutasítani, mert ez őt bizonytalanná teszi. Tehát kell egy stabil értékrend és magabiztosság, hogy valaki nyitott legyen egy másfajta kultúrára is.

 

Azok közül az emberek közül, akikkel találkozott kit állítana követendő példának a mai fiatalok elé?

Azért nem szeretem a példaképeket, mert a példakép az mindig egy konkrétum, és amikor az ember ezeket a példaképeket elkezdi közelről megnézni, akkor kiderül hogy ha a hétköznapokban vizsgáljuk, akkor ugyanolyan esendő emberek, mint bárki más. Woody Alennel készítettem egyszer egy interjút, és ő mondta, hogy neki nagy eszményképe volt a Graucho Marx, aki a Marx-testvérek egyikeként az amerikai filmművészet egyik nagy komikusa volt. Woody imádta őt egészen addig, amíg baráti viszonyba nem került vele, és akkor rájött, hogy ő csak olyan mint például a nagybácsikája. Az ember szeretne nagy példaképeket maga előtt látni, ami majd őt elvarázsolja, de túl közelről meglátja, hogy a másik is csak olyan, mint amilyen mi vagyunk. Igazából ezzel nem lenne semmi baj, tehát azt gondolom, hogy amikor az ember példaképet választ, akkor azért tudatosítsa magában, hogy vannak fantasztikus képességei a példaképnek és –pechre vagy szerencsére- ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, ugyanolyan esendő, és meg kell próbálni ezt a kettősséget elfogadni.

 

Az Ön életében milyen szerepet tölt be a Világfalu?

Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a pályám során talán a legizgalmasabb sorozat volt, amit készítettem. Mert azért az még a mi szakmánkban is ritkán adódik, hogy valaki nekivágjon a világnak és igazából kötöttségek nélkül azt mondja, hogy most el akarok menni Japánba, utána viszont az Andokba négyezer méret magasságba egy kis indián faluba, azt követően meg észak Afrikába mondjuk egy berber közösségbe, és azután meg elmenni Mongóliába a tajga kellős közepére és egy hétig élni jurtában egy mongol családdal. Ez egy olyan álom, amivel nagyon sokan álmodnak, de nagyon kevés embernek sikerül teljesíteni, és hát én azon szerencsések közé tartozom, aki egyrészt ezt megtehette, másrészt, aki erről forgatni is tudott, tehát el tudja mesélni másoknak.

szerző Attila

www.kepes.hu